Work Text:
Az egyik legalapvetőbb tény az életben, hogy egy nap 24 órából áll. Azt is pontosan lehet előre tudni, hogy hány óra hány perckor fog lemenni és felkelni a Nap a relatív földrajzi helyzetünkhöz viszonyítva. Ezek természetesen Radnai Márk számára is a legalapvetőbb információk közé tartoztak, még akkor is, ha az ő napjai legtöbbször akkor kezdődtek, és akkor értek véget, amikor Magyar Péter azt mondta.
Ez, mint saját életének legalapvetőbb tényezője, nem is tudta többnyire zavarni. Érezte, hogy a saját határait feszegetik mind a ketten, és azt is, hogy nem ellenzi annyira, mint az ésszerű lenne. Hagyta, hogy Péter nap mint nap egyre messzebb helyezze azt a bizonyos képzeletbeli vonalat. Sőt, egyre erősebb lett Márkban a bizonyítási kényszer, hogy megmutassa nem véletlenül került ilyen közel a tűzhöz.
Akadtak olyan napok is, amikor túl gyorsan, túl messzire kerültek az elvárások, és Márk akármilyen gyorsan futott, képtelen volt célba érni. Az ilyenekről nem beszéltek utána, Péter csupán némán lazított a gyeplőn amíg újra vissza nem állt a rendjük.
Azonban előfordult az is, hogy a nagy hajrában nem maradt más, csak a futás. Az elvárások után, a láthatatlan határ után, de leginkább Péter után. Ilyenkor minél jobban igyekezett, annál jobban úgy érezte magát, mintha futóhomokban próbálna maratont futni. Ilyen volt ez a nap is.
– Most nem értem, mi ezen az akkora kérés,– Péter idegesen járkált fel-alá a szobában. Márk már azon aggódott, hogy egy tökéletes vonalon lyukat fog koptatni a bérlakás makulátlan parkettájába. – Még tegnap este elküldtem, minek kell ma reggelre meglennie, nem? Dehogynem.
– Péter, nem lehet ilyen rövid határidővel– kezdett bele Márk, mire Péter egyenesen a szemébe nézett.
– Azt hiszem, az okoskodást nem írtam fel a listádra.
Márk nagy sóhajjal hátradőlt a kanapén, karjait pedig keresztbe tette a mellkasán. Hagyta a szavakat a levegőben lógni kettejük között, és hirtelen úgy érezte, mintha a szoba egyre és egyre hosszabb lenne, az űr kettejük között pedig áthidalhatatlan. Akaratlanul is egy újabb sóhaj szakadt fel gyökerestül a tüdejéből. Tenyerével fáradtan megdörzsölte az arcát; pontosan tudta, hogy lehet ez az utolsó esélye bizonyítani önmagát.
A konyhából átszűrődött a többiek beszélgetése – talán éppen vacsorát próbáltak rendelni –, néhol egy jóízű nevetés. A nyitott erkélyajtón madarak csicsergése és fülledt nyári levegő áradt be a szobába. Nem engedheti ezt most el.
– Oké. Figyelj, megígérem, hogy holnapra minden a helyén lesz, átdolgozom az éjszakát és itt lesz. Minden. Csak kérlek értsd meg, nem mindenki olyan elvetemült, mint… Mint mi.
Péter még egy pár hosszt megtett a kitaposott útvonalán az ajtó és a dohányzóasztal között, majd megállt Márknak háttal. Fehér inge, amit már szinte úgy hordott mint valami egyenruha, megfeszült a hátán ahogy zsebre tette kezeit. A szobában megfagyott a levegő, és amikor Péter ismét megfordult, Márk úgy érezte új erőre kapott benne a tűz. A férfi arca szigorú, egyenes vonalakból állt – összevont szemöldök, megfeszült ajkak, rezzenéstelen tekintet, ami egyenes a lelkébe meredt. Márk felpattant a kanapéról amint Péter szája beszédre nyílt.
– Már ne is haragudj, de–
– Oh, én nem haragszom,– szakította félbe negédesen Márk. – Csak azt gondolom, hogy néha jólesik az embernek, ha megkérik valamire a folytonos elvárások helyett, tudod?
Magát is meglepte a szokatlan élcesség a hangjában, főleg Péterrel szemben. Már az ismerettségük legelején tisztázta önmagában a nyilvánvaló erőviszonyokat, és mindig ehhez tartotta magát. Legalábbis egészen eddig, amíg utol nem érte az a pár sör amit az este során elfogyasztott. Közel sem ivott eleget ahhoz, hogy megengedje magának ezt a fajta viselkedést, és kétségbeesetten kezdte el fejben keresni a kifogásokat. Biztos, a késő nyári hőség miatt van ez… ez az egész, gondolta utolsó mentsvárként.
Péter közelebb lépett, és a testéből áradó forróság azonnal bejárta Márk egész lényét, kizökkentve őt korábbi gondolatmenetéből.
– Szerintem ennek nem most van itt az ideje.
Semmi nem volt olyan idegesítő Márk számára, mint az a folyamatos, kényszeres higgadtság ami az előtte álló férfiből áradt. Önkéntelenül is felnevetett, a keze pedig ösztönösen a farzsebében lapuló csomag cigaretta irányába mozdult, ami azonban a vártnál könnyebbnek érződött. Az öngyújtója helyén tátongó űr láttán esetlenül paskolta végig az összes zsebét – eredménytelenül.
– Nincs egy gyújtód?
Természetesen tudta a választ.
– Nincs, és neked sem kéne azt a szart szívnod. – Azért a biztonság kedvéért Márk a szája sarkába vett egy szálat és elindult az erkély irányába. Hátha. – Befejezted a hisztit? Mehetünk végre vissza? Még bőven van dolgunk.
És mindenki minket vár – fejezte be magában a mondatot Márk.
A lakás erkélyéről látni lehetett Budapest fényeit a távolban; az utcai lámpák pislákoló sárga glóriája a kék éjszakában, a feketébe fordulni készülő égen ragyogó csillagok, melyeknek torz tükörképét a Duna csendesen sodorta tovább. Márk egy pillanatra mérlegelte magában a helyzetet. Tényleg vissza kéne menni.
– Ezt elszívom, és megyek.
Eddig kerülte Péter szigorú tekintetét, de most erőt vett magán és hagyta, hogy szemei a férfi arcára tévedjenek. Szemei végigpásztázták a homlokán lévő egyre mélyülő ráncokat, a haját, amely bő egy év alatt barnából szinte teljesen őszbe váltott, szájának szigorú vonalát, és azt a kifürkészhetetlen valamit, ami mindig a szemében lapult amikor kettesben maradtak.
Nem volt idegen az érzés, ami ilyenkor eluralkodott Márk fölött. Ahogy a szíve a bordái között próbált kimászni a mellkasából, ahogy a tüdeje minden egyes lélegzetvétellel egyre kisebb és kisebb lett. Ahogy legszívesebben Péter arcához simította volna a tenyerét és az emlékezetébe véste volna az összes ráncot, és a borostájának a harapását a nap végére. Márk ezeket már mind túlságosan is jól ismerte.
Nyugtalanul kisétált az erkélyre. Zoknis talpa alatt még mindig a nyári nap sugarainak forrósága áradt a burkolatból. Válla fölött visszapillantva nyugtázta, hogy a férfi még mindig pontosan ugyanott állt – az ajtó és a dohányzóasztal tökéletes felezőjében.
– Akkor siess. – Mondta végül kimérten Péter, majd hátat fordított Márknak és elindult a konyha irányába. – Hozok egy gyújtót.
Péter szinte hangtalanul nyitotta ki a nappali ajtaját, azonban megtorpant egy pillanatra mielőtt kilépett volna rajta. Márk meglepetten figyelte, ahogy a folyosó sötétje elnyelte a férfi alakját.
Nyitva hagyta maga mögött az ajtót.
A távolban még hallotta a madarak énekét, néha egy-egy elsuhanó autó hangját, amit szép lassan felváltott a saját szívverése. Egyre hangosabb lett a fülében a lüktetés, a mellkasában ázott madárként vergődő szíve, és az előtte elterülő kék táj szép lassan elhomályosodott. Egy új, különös idegesség uralkodott el rajta.
A háta mögött becsukódó ajtó hangja mentette meg spirálozni készülő gondolataitól. Márk tekintete a földre szegeződött, mozdulatlanul várta meg, hogy Péter fényesre lakkozott cipőjének orra a látóterébe érjen.
A férfi szó nélkül kivette a szájából a cigarettát, majd a sajátjához emelte. Márk tágra nyílt szemekkel nézett fel Péterre, aki egy szokatlanul lezser mosollyal ajkai közé helyezte a filtert. Egyik kezével mélyen a zsebébe nyújt, majd egy öngyújtót húzott elő – egy nevetségesen olcsónak kinéző, műanyag, tigris mintás gyújtó, amit minden bizonnyal utógondolatként kapott el valaki a dohányboltban. Márk akaratlanul is megmosolyogta a látványt. A férfi a cigarettához emelte az öngyújtót, majd mikor megérezte Márk égető tekintetét a kezén ismét elmosolyodott. Márk nagyot nyelt, a fülében egyre hangosabban tombolt szívverése miközben lassan felnézett. Péter szemei egyenes az övébe meredtek, egyenesen a lelkéig, és a szokásos, jeges kék azonnal megenyhült.
Márk tudta, hogy remeg a keze, de mégis kérőn az öngyújtó felé nyúlt. A férfi kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét, majd szótlanul átengedte az apró tárgyat. Ujjaik röviden egymásnak simultak, és Márk testében hirtelen újra csend lett.
– Na, mi az? Írjam fel a listádra, hogy gyújtsd meg a cigimet?
Márk halkan felnevetett.
– Szabad lesz? - Kérdezte végül.
– Most szándékosan idegesítesz? – Péter szája mosolyra húzódott.
Ujjait Márkéra helyezte, majd így lobbantotta lángra az öngyújtót.
Ajkait szorosan a cigaretta köré zárta, és egy párszor lassan belélegezve a tűzbe tartotta a hegyét, amíg az parázslani nem kezdett. Márk megbabonázva nézte végig ahogy Péter elengedi a kezét, majd lustán hátradönti a fejét és egy tekergő füstfelhőt ereszt a budapesti éjszakába. Szeme sarkából ismét Márkra pillantott, aki kíváncsian tanulmányozta, ahogy a férfi vonásai lassan megenyhültek. Mégegyszer, lassan megszívta a cigarettát, majd oldalra fújva a füstöt Márk szája elé tartotta a filtert.
– Van… Van még,– mondta félszegen Márk, mire Péter ismét teljesen felé fordult, és szemével az arcát kezdte pásztázni.
– Az enyém nem jó?
Márk szinte fel sem ismerte az előtte álló férfit. Még sosem látta ilyen tisztán, ilyen nyíltan; mintha sikerült volna levennie róla egy álarcot, amit mindig magán visel.
Gondolkodás nélkül előrehajolt és beleszívott a cigarettába, amit Péter nyugodt kézzel tartott továbbra is a szája elé. A férfi lassan Márk elé lépett, majd az erkély korlátjának döntve a hátát fordult Márk irányába, ismét felemelve a cigarettát.
– Várnak a többiek.– Suttogta Márk, de a teste szinte magától mozdult ahogy közelebb lépett, egészen amíg a férfi oldalai mellett a korlátra nem tudta támasztani karjait.
– Még nagyon sok dolgunk van,– de a megszokott határozottság eltűnt Péter hangjából. Márk csak hümmögött egyet válaszként. – Ezt a szálat még talán befejezhetjük…
A madarak egyre halkabban csicseregtek ahogy az éjszaka egyre sötétebb lett. A Hold már büszkén elfoglalta helyét az égen, a csillagok pedig megszokott pompájukban pislogtak le az erkélyre. Márk szokatlan nyugodtsággal hajolt közelebb ismét.
– Kulcsra zártam,– egészen halkan beszélt, hogy biztosan csak Márk hallja.
Szíve ismét nekifeszült bordáinak Péter szavai hallatán. Talán még sosem látta ilyen közelről, ilyen zavarba ejtően részletesen, ilyen igazinak. Fáradtabbnak tűnt, mint szokott, és közben valahogy mégis sokkal nyugodtabbnak. Márk már nem gondolkodott, legalábbis annyit biztos nem, amennyit illene egy ilyen helyzetben. A teste magától mozdult, és bezárta a kettejük között lévő, szinte már nem is létező távolságot.
Ajkaik egymáshoz értek, először csak óvatosan, szinte érezhetetlenül, majd Péter szabad keze Márk pólójába csavarodott, és húzta. Közelebb, közelebb, közelebb. Sör és füst íze, Péter kiszáradt ajka, egy óvatos nyelv simítás. Az éjszaka hirtelen sötétbe és csendbe burkolózott, mintha még a Hold és a csillagok is inkább eltakarták volna a szemüket egy pillanatra, ami csak az övék. A csók rövid volt és keserédes, de Márk mégis elpirulva, óvatosan húzódott vissza. Épphogy csak annyira, hogy ajkaik még szinte összeértek.
– Még nagyon sok dolgunk van,– visszhangozta suttogva Márk.
– Igen? – Péter elengedte Márk pólóját a szorításából, majd tenyerét a nyaka oldalának simította. – Mennyi minden?
– Ez most valami teszt? – kérdezte Márk mosollyal a hangjában.
– Talán. – Péter hüvelykujja végigsimította a hevesen pulzáló ütőeret Márk nyakán, majd az arcán állapodott meg. – Az is lehet, hogy már mindenkit hazaküldtem éjszakára.
Márk beledöntötte fejét a férfi érintésébe, szeme pedig akaratlanul is felcsillant.
– Az nem rád vallna,– Péter arca egy pillanatra elkomolyodott, majd felnevetett.
A cigaretta, amelyet hűségesen őrzött, már majdnem teljesen leégett. Lepöccintette az elégett dohányt, majd oldalra fordította a fejét és egy utolsó slukk erejéig a szájához emelte azt.
– Tényleg nem,– a füst kecsesen kanyargott a kettejük közötti sűrű, forró levegőben. – Még be kell fejeznünk a–
– Tudom,– Márk szájában hirtelen valami savanyú kezdett el keringeni. – Menjünk. Késő van.
Ezzel el is lökte magát a korláttól, és hirtelen tudatosult benne mennyire lehűlt a levegő körülöttük. Egy szúnyog zümmögve az alkarjára szállt, ő pedig csak unottan nézte, ahogy lassan elkezdte szívni a vérét. Hirtelen túl nagy lett a csönd, így Márk megköszörülte a torkát és lesimította a pólóját mielőtt egy újabb tétova lépést tett hátrafelé. Szinte mint egy ima, úgy jutott eszébe a hűtő aljában lapuló utolsó pár doboz sör.
– Most mégis mivan? – kérdezte Péter azzal a szokásos, játszi higgadtságával. Márk érezte a hangjában, hogy ez sokkal inkább kérdőre vonás, mint aggódó kérdezősködés.
– Semmi. – A nadrágja zsebeibe temette kezeit. – Menjünk, szerintem. Már biztos mindenki más is menne.
– Márk–
– Menjünk! – csattant fel végül, amit Péter egy hosszú, nyomasztó percnyi csenddel nyugtázott.
– Elképesztő…
Vállát Márkénak ütve indult el a nappali sötétsége felé, az éjszaka csöndje pedig még egyszer utoljára teljesen körbeölelte Márkot. A fülében pulzusa ismét dübörögni kezdett, és tudta, még hosszú az éjszaka.
_______________________
Az elkövetkezendő pár napban Márk visszatért saját határainak néma feszegetéséhez, és fejjel előre a munkájába vetette magát. Szó nélkül teljesítette feladatait, amennyire csak tehette kerülte mások kérdő tekintetét, majd a nap végén egy fáradt mosoly kíséretében felszívódott. Egyáltalán nem rá vallott ez a fajta viselkedés, aminek természetesen teljes mértékben tudatában is volt, azonban semmilyen körülmények között nem volt hajlandó megengedni magának, hogy érzései előtérbe kerüljenek. Sokkal nagyobb, és sokkal fontosabb dolgokért küzdöttek ennél.
A napok egyre hosszabbá váltak, az éjszakák pedig egyre rövidebbé. Márk érezte, hogy lassan olyan vékonyra nyújtja magát, hogy a megfelelő világításban már szinte áttetszőnek tűnne. Péter taktikus elkerülését már profi szinten űzte, és csupán a legszükségesebb, csoportos helyzetekben merészkedett a közelébe – hiszen nagyon is jól tudta, az a bizonyos éjszaka is a soha meg nem beszélt dolgok listáját fogja ékesíteni.
A nap utolsó egyeztetése után Márk éppen legubbasztott az épület lépcsőjére és a szája sarkába lógatta a vacsorára szánt szál cigarettáját, amikor megrezzent a farzsebében lapuló telefonja. A karórájára pillantva nyugtázta, hogy már elmúlt éjfél, így a telefonja helyett előhúzta az öngyújtóját – a tigrisest. A cigaretta pislákolva parázslott az éjszaka sötétjében, Márk pedig lehunyt szemekkel beleszívott. Jó étvágyat, gondolta magában.
Telefonja ismét rezegni kezdett, ami bár egy ideges sóhajt kényszerített ki belőle, mégis előhúzta a készüléket a zsebéből.
Magyar Peti :)
A kijelzőn nagy, fehér betűkkel világított a férfi neve. Márk fülében ismét felcsendült az oly ismerős lüktetés, a szíve pedig egyetlen kétségbeesett dobbanással jelezte jelenlétét. Nem akarta felvenni. Nem akart egy késő esti lebaszást hallani, és nem akart még egy utolsó dolgot a listája aljára biggyeszteni.
A hüvelykujja mégis önálló életre kelt, és hirtelen Péter hangja csengett a telefonból az éjszaka csendjében.
– Márk? – egyre idegesebben ismételgette a nevét. Nagyot sóhajtott, majd a füléhez emelte a készüléket.
– Figyelek. Mondjad.
– Olyan nehéz felvenni a telefont? Vagy századjára hívlak. Komolyan mondom… – Márk összeszorította ajkait, mielőtt egy újabb megbánással kellett volna ma is egy ágyban aludnia. – Hol vagy?
– Úton.
Gondolkodás nélkül szaladt ki a hazugság a száján, majd azonnal meg is bánta azt.
– Akkor miért állok a parkolóban az autód mellett?
Péter hangja ismét higgadt lett, és Márk úgy érezte magát tőle, mintha morzsákkal a szája szélén próbálná anyukájának azt hazudni, hogy nem ő ette meg az utolsó szelet sütit.
– Mármint… – megköszörülte a torkát. – Úton a parkolóba…? – Márk hangja kérdőre fordult. Péter sóhajtott a vonal másik felén.
– Itt várlak. Siess.
Márk elgondolkodott rajta, hogy nemet mondjon. Hogy inkább hívjon egy taxit, és szó nélkül eltűnjön. Csak most az egyszer.
Mielőtt esélye lett volna bármit is válaszolni a vonal megszakadt. Pár pillanatig még némán nézte az elsötétült kijelzőt, majd egy utolsót szívott a cigarettájából.
Péter a BMW fényes, piros oldalának támaszkodva várta. Karjai összefonva mellkasán pihentek, szemeit behunyva arcát pedig az ég felé fordította. Egészen békésnek tűnt így. Szelídnek.
Márk egy pár lépéssel odébb állt meg, kezeit zsebeiben elrejtve. Szája sarkai megemelkedtek egy fáradt mosoly erejéig, majd erőt vett magán és közelebb lépett.
– Ettél már? – szólalt meg halkan Péter.
– Igen. – Nem. De ezt Péternek nem kellett tudnia. - Többiek?
– Tudok egy jó éttermet a környéken.
– Hajnal egykor? – Egy tücsök ciripelése töltötte be a parkoló csendjét. – Miért nem mentél el Ágiékkal?
Péter egyenesbe döntötte a fejét, tekintete azonnal Márkéba fúródott. A szokásosnál is fáradtabbnak tűnt. Márk leszegezte a szemét, és cipője orrát kezdte el vizsgálni – az ezernyi apró karcot, amit Péter oldalán gyűjtött össze. Már igazán ráfért volna egy új pár.
– Mit ennél? – kérdezte újra Péter, de most halkabban, kedvesebben.
– Tényleg nem vagyok éhes, – Mostanra legalábbis nem volt az. Ettől az egész beszélgetéstől kezdett felfordulni a gyomra, és érezte, hogy a türelme is a végét járja.
Fejben visszavonulót fújt, és rutinból jobb kezével megmarkolta a zsebében lapuló kocsikulcsot. Az autó lámpái kétszer felvillantak, a zár pedig egy puha kattanással feloldott. Péter mozdulatlanul állt továbbra is, de tekintete már Márkon volt.
– Fussunk neki mégegyszer, – mondta kimérten Péter. – Spagetti jó lesz?
Márk kezdte magát egészen úgy érezni, mint egy préda állat. Nem tudta, létezik-e helyes válasz, vagy egyáltalán valóban megtörténik ez a beszélgetés. Sikertelenül megpróbált elnyomni egy ásítást.
– Jó.
– Tudod a címem.
Péter nyugodt léptekkel megkerülte az autót, ahonnan egy utolsó pillantást vetve Márk irányába kinyitotta az ajtót, majd helyet foglalt az anyósülésen. Márk megengedett magának egy utolsó kimerült sóhajt mielőtt sorsát elfogadva beült volna a volán mögé. Abszolút nem így tervezte az éjszakáját, sőt, már egészen hiú ábrándokat dédelgetett, melyek középpontjában saját ágyának kényelme állt.
Az utastér csendje kijózanító volt. Márk próbálta minél távolabb tartani magától a gondolatot, hogy már megint kettesben maradtak az éjszaka leple alatt, és azt is, hogy az anyósülést utoljára Péter használta. Az alig fél órás út egy örökkévalóságnak ígérkezett. A motor szelíden életre kelt, Márk pedig az összes elvárását hátrahagyva hajtott bele az éjszakába.
Némán szelték át a várost. Márk bal keze a kormányon, jobbja pedig váltón pihent meg. Próbálta legalább a látszatát kelteni annak, hogy minden rendben. Hogy nem érzi úgy magát, mint akinek mindjárt a bordái között mászik ki a szíve. Hogy nem kell minden maradék energiáját elkeseredetten abba ölnie, hogy tekintetét az úton tartsa, ahelyett, hogy Péter arcán figyelné gyönyörködve a város elsuhanó fényeit. A csönd egyre hangosabb lett, és Márk érezte Péter aggódó tekintetét az arcán amikor kihagyta a következő kanyart, de csak szó nélkül vezetett tovább.
– Márk, – törte meg Péter a csendet. – Állj félre.
Hangja távolinak tűnt, az aggodalom ami megszínezte, pedig még ismeretlenebbé tette. Egy újabb rossz kanyar. Egyre távolabb és távolabb kerültek úticéljuktól, és Márk egyre inkább azt érezte, hogy amint leállítja a motort, az egész valósága szét fog hullani. Aztán felriadt.
Péter keze az övéhez ért, óvatosan, félve, a váltó tetején. Az autó lassulni kezdett, egészen amíg meg nem álltak a kihalt utca közepén. Márk ráeszmélt, hogy fogalma sincs hol vannak.
Péter ujjai próbaszerűen az övé közé fonódtak, és Márk úgy érezte, egész Budapest az ő szívdobogását hallja éppen, de Péter legalábbis biztosan. Hagyta, hogy Péter felemelje a kezét, hogy összekulcsolja az ujjaikat, és azt is, hogy halkan kimondja a nevét újra, és újra.
– Nem tudom ezt csinálni, – tört fel végül Márkból. – Péter, én…
Hangja elhalt. Jobb karját tüntetőlegesen húzni kezdte, de a férfi nem engedett.
– Nézz rám, – kérte halkan. Márk nem mozdult. – Vezessek én?
Márk még senkinek nem hagyta, hogy az autóját vezesse. És az anyósülés is pontosan úgy volt, ahogy Péter legutóbb beállította magának. Késő volt, Márk pedig érezte a kimerültséget minden porcikájában – már nem volt meg benne az erő, hogy harcoljon a rossz döntései ellen.
Fejét oldalra fordította. Péter sokkal közelebb volt, mint azt várta volna, és meglepettségét sokkal ügyesebben leplezte, mint azt, ahogy hirtelen egész arca elpirult. Mondania kellett volna valamit, kifogásokat keresni, magyarázkodni, hagyni, hogy elindulj a lavina, amelyet már oly régen próbált lelke legmélyén visszatartani.
Helyette közelebb hajolt, közelebb és közelebb, amíg ajka Péteréhez nem ért. Egész teste ellazult, szabad keze Péter arcának simult, durva borosta a tenyere alatt. Közel sem olyan volt, mint az első csókjuk. Ez most sürgető, szinte éhes volt. Ahogy a váltó az oldalába nyomódott, ahogy Péter nyelve a sajátjához ért, szabad keze az inge gallérjába fonódva, és húzta Márkot közelebb, amíg a levegő az autóban elfogyni nem látszott. Az ablakokra vékony pára ült ki, Márk tüdeje már szinte lángokban állt, de nem mert elhúzódni. Nem is akart. Nem akart arra gondolni, hogy mi lesz velük ezután, vagy hogy el kell állítania Péter ülését, amikor megengedi neki, hogy elvezesse magukat a lakásához.
Péter húzódott el előbb, orrát Márk orrának dörzsölve, éppen csak annyira, hogy ajkuk még összeért.
– Menjünk, – suttogta Péter. – Még tartozom neked egy vacsorával.