Chapter Text
2024. március-április
Radnai Márk elvitathatatlanul akaratos és makacs ember volt, amit a fejébe vett, annak úgy kellett történnie. Határozott meggyőződése volt például, hogy bármennyire is szerette Magyarországot, hátralévő éveit valamelyik külföldi országban lesz kénytelen eltölteni, ugyanis a hazai politikai körülmények egyre kevesebb teret és levegőt hagytak számára. Pontos terve még nem volt arra vonatkozóan, hogy hova menne, de nem is ez számított. Nem valahova akart menni, hanem valahonnan el.
Éppen emiatt alig hitt a fülének, amikor megérkezett az a bizonyos telefonhívás. Döbbenete akkor is csak átkereteződött, amikor néhány napra rá először találkozott Magyar Péterrel. Az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy a férfi hihetetlen elszántsággal, kitartással és akaraterővel bírt; bármit véghezvitt, amit csak kigondolt. Márk szerint tulajdonképpen ugyanezen tulajdonságai problémát is jelenthettek a jövőre nézve, de megegyezett magával, hogy mindez nem számít: akármilyen ember is Magyar Péter, Márk jobban szeretett volna itt maradni, mintsem külföldön folytatni az életét. Úgy döntött, ad egy utolsó esélyt a hazájának - és ezzel együtt Péternek - arra, hogy meggyőzze, van értelme dolgozni egy szebb jövőért itthon.
Azért persze a véleményéről nem volt hajlandó lemondani. Jócskán vissza kellett fognia magát, ha Péter valamit elrontott, vagy valamiben nem értettek egyet, de úgy látta, még így is ő volt az egyetlen a szervezetben, aki Péter szemébe merte mondani a véleményét, és akitől ezt Péter - erős grimaszolás kíséretében ugyan, de - elfogadta. Egészen addig, amíg be nem került a szervezetbe Kondor Gréta, természetesen akármilyen alapvető gyakorlat híján, ennek ellenére mindenről volt véleménye, amit nem szégyellt megosztani. Márk igyekezett elkerülni a lányt.
- Két hetünk sincs rá! - pillantott Péterre feszülten.
Ahogyan március tizenharmadika óta mindig, most is Péter konyhájában gyűltek össze, és Márk épp azzal foglalkozott, hogy a ki számolta már, hányadik kávét főzte maguknak. Eredetileg a szervezet teljes létszámmal - tehát öt fővel - jelent meg a házban, de mostanra a legtöbben feladták és hazamentek, így Márk és Péter ketten folytatták a megbeszélést. A hagyományos munkaidejük - ha volt egyáltalán ilyen - már bőven lejárt, de természetesen a szőke férfinak aznap délután kellett bejelentenie az április 6-i tüntetést. Az ember már a saját születésnapját sem ünnepelhette meg békésen, pedig Márk még egy hónapja sem volt tagja a mozgalomnak.
- Akkor igyekezni kell - jelentette ki szenvtelenül Péter.
Márkot erőteljesen emlékeztette azokra az általános iskolai tanáraira, akik nagyon szerették másnapra bejelenteni a témazáró dolgozatokat, majd egyszerűen kijelenteni, hogy “tanulni kell”.
- Péter, már ne is haragudj, de ez őrültség. Egy ekkora tüntetést minimum… nem is tudom, jóval több ideig szokás szervezni! - Radnai olyan hévvel lapátolta a kávéba a cukrot, mintha az személyesen sértette volna meg őt és az egész családját. Ezekben a késői órákban nem tudta meghatni a diétája.
- A március 15-i is sikerült - ellenkezett a megszólított, ahogy közelebb lépve Márk kezébe nyomta a tejet. A férfi Péter nyúzott arcára nézve magában megállapította, hogy valószínűleg ketten együtt annyit aludhatnak mostanában, ami másoknak egy délutáni szundival egyenlő.
- Aha, és majdnem belepusztult mindenki - vonta fel a szemöldökét a Márk.
- Nem engedhetjük meg magunknak, hogy hónapokig üljünk egy-egy tüntetésen - jelentette ki Péter egy árnyalatnyival keményebb hangon, mint azt tervezte. - Csak őrültségekkel lehet változást elérni. Most kell tüntetni, amíg az emberekben van lendület és figyelnek minket. Ha muszáj, minden hétre szervezünk valamit.
Márk csak akkor vette észre, hogy jócskán túlöntötte a tejet a bögre eredeti kapacitásain, amikor a folyadék már a nadrágja szárát áztatta. Lemondó sóhajjal fordult meg, hogy keressen egy guriga papírtörlőt. Tudta, hogy ezt a csatát már rég elvesztette: ha Magyar Péter valamit a fejébe vett, akkor az úgy is történt.
- Országjárás. Komolyan? - Márk igazán figyelemre méltó teljesítménynek gondolta saját magától, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora fejlődésen ment keresztül. Vagy aggasztónak. Néha nem tudta eldönteni. Viszont a helyzethez képest egészen nyugodtan csengett a hangja.
- Úgy néztem ki, mint aki viccel? - vonta fel a szemöldökét Péter. Enyhe érdeklődéssel figyelte, ahogy Márk újfent kávét főzött, ismét embertelen időpontban folytatva ezt a tevékenységet.
- Épp ez a baj, hogy nem. - A férfi komótosan foglalt helyet Péter étkezőasztalánál a kávéval, amit veszélyesen közel tett le a laptopjához. Hétköznap lévén estére ismét ketten maradtak, hiszen a szervezet többi tagját otthon várta a családja. Márkot ez a veszély nem fenyegette.
- Békés megyéből indulnánk - huppant le Péter rögtön Márk mellé. A saját laptopját maga elé húzva megnyitott egy térképet, és meglepő energiával kezdett mutogatni a különböző településekre, amelyek mentén megálmodta az első országjárásuk útvonalát.
Radnait már a szőke lendületétől elhagyta a maradék ereje is.
- Azután jönne Budapest, onnan Baranya megye…
- Aha. - Márk fáradt sóhaj kíséretében vette fel Péter gondolatmenetének ütemét. - Ez a szakasz mondjuk olyan másfél hét alatt teljesíthető, ha beleszámoljuk a lehetséges késéseket… - értetlenül pillantott fel a mellette ülő férfira, aki úgy bámult rá, mintha az előbb azt mondta volna, hogy a Békés-Budapest-Baranya vonallal a választásokig sem fognak végezni.
- Öt napot szánunk rá - jelentette ki végül határozottan Péter.
Ezúttal Márkon volt a sor, hogy úgy méregesse a másikat, mintha az most jelentette volna be, hogy mégis inkább a Fidesz színeiben indul.
- Te nem vagy normális - osztotta meg végül Radnai a véleményét. - Öt nap lófaszra sem elég, ennyi településre meg végképp nem!
- Akkor majd alszunk a kocsiúton - válaszolt Péter rendíthetetlenül. - Nincs időnk másfél hétig tökölni három megyével. Van még tizenhat! Április van, júniusban már EP-választás lesz, addig le kell zárnunk a kampányt - magyarázta lendületesen a férfi, akkora mozdulatokkal gesztikulálva, hogy Márk attól tartott, egy óvatlan pillanatban őt csapja le mindjárt.
- Jó. - Márknak minden önuralmát mozgósítania kellett, hogy csupán ennyit szűrjön ki a fogai között.
Legszívesebben ordítva állította volna le Pétert, és kapásból minimum tizenöt okot sorolt volna fel, amiért borzalmas ötlet elsietni ezt a nyomorult országjárást. Pár hete még valószínűleg így is tett volna. Azóta viszont megismerte Magyar Pétert annyira, hogy tudja, ha továbbra is együtt akar dolgozni vele, néha félre kell tennie azt a híresen kemény fejét, és engednie kell az idősebbnek. Így tehát erőnek erejével visszanyelte heves ellenkezését; helyette egyszerűen megnyitott egy új dokumentumot a gépén, “Országjárás 2024” címmel.
- Jó - biccentett Péter, részéről lezártnak tekintve a vitát.
A szőke férfi olyan természetességgel kezdte diktálni az ötleteit, mintha az imént nem is történt volna semmi, teljes mértékben Márkra bízva, hogy valamiféle értelmezhető menetrendet vagy stratégiát állítson össze az elhangzottakból. Egyáltalán nem volt egyszerű feladat, Péter nagyjából három szavanként vágott a saját mondata közepébe és kezdett bele egy teljesen másik ötletbe, így Márknak még a kávéja maradékára sem volt ideje.
- Ember, lassíts már! - Radnai pár perc után hangosan, elgyötörten felsóhajtott. Egy dolog volt, hogy ezekben a lehetetlen órákban is kénytelen volt a kampányt tervezgetni, szinte már hallucinálva a kialvatlanságtól. De Péterrel még frissen és üdén, nyolc óra alvás után sem lett volna most egyszerű lépést tartani.
- Tessék, most kizökkentettél! - mordult fel Péter frusztráltan, ahogy nagy lendülettel felpattant a székről és a kávéfőzőhöz lépett. A szék háttámlája hangosan koppant a konyhakövön.
Márk egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jó ötlet Péternek még több koffeint adni, de már ahhoz is túl kimerült volt, hogy megjegyzéssel illesse a helyzetet.
2024. május-június
Nagyjából az országjárás első hetében vált világossá, hogy muszáj lesz delegálni az adminisztratív teendőket. Péternek a beszédeire, a helyszínekre és a közösségi médiára kellett fókuszálni - utóbbi kezelését senkinek nem volt hajlandó átadni. Bár Márk hivatalosan a Tisza párt operatív működéséért és rendezvényeinek szervezéséért felelt, a gyakorlatban rá háruló teendők ezeken a feladatkörökön messze túlmutattak. Valójában ő sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mi minden egyébbel foglalkozott, utólag a “Magyar Péter Egyben Tartása” nevet adta a tevékenységének. A férfi minden rezdüléséből meg kellett tudnia állapítani, hogy a másik épp milyen hangulatban van és mire van szüksége. Már egy hiba is minimum fél nap katasztrófa-közeli állapotot eredményezett. Emellett az e-mailek kezelése is Márkra maradt, valamint a helyszínek és szállások lefoglalása, nem beszélve arról, hogy valakinek értelmezhető formátumba kellett gyúrni Péter ötleteit…
- Túl sok a hibalehetőség - rázta a fejét Radnai, miközben azt számolgatta, hogy még mindig marad idejük öt óra alvásra, ha ezt a vitát itt és most lezárják.
Az aznap éjszakai szállásukon ötleteltek a neki kiutalt szobában, bár sokkal inkább parttalan vitára kezdett hasonlítani a helyzet.
- Abban is sok a hibalehetőség, ha mindent te csinálsz - jelentette ki Péter, ahogy nagyot kortyolt az energiaitalából. Márk ilyet is most látott nála először, és magában inkább elbúcsúzott az öt óra alvástól.
- Értem, de…
- Te is beletanultál. Más is képes rá. - Péter nem engedte, hogy a másik végigmondja. Ráadásul ez a két rövid mondat olyan volt Márknak, mintha erősen gyomorszájon vágták volna.
- Én a kezdetektől fogva itt vagyok! - Márk pár fokkal hangosabban kérte ki magának, mint az valóban indokolt lett volna. - Ezt kevesen mondhatják el magukról!
- De azok a kevesek elmondhatják. Ott van például Ervin, vagy Gréta - érvelt Péter.
Márk tudta, hogy a szőkének igaza van, és Ervint még bírta is, de Kondor Gréta nevének puszta említésétől is a hideg rázta. A tényekkel mindenesetre akkor sem tudott volna vitatkozni, ha maradt volna rá energiája.
- Megyek aludni - jelentette ki végül színtelen hangon, mielőtt egyszerűen bebújt a takarója alá és tüntetően a fal felé fordult. Péter csak néhány perc múlva hagyta el a szobát, Márk pedig a következő pillanatban már egyenletesen szuszogott.
Másnap nyilvánvalóan úgy viselkedtek, mintha a késő éjjeli beszélgetésük meg sem történt volna. Péter még aznap este kiküldte a Tisza életébe való mélyebb csatlakozás lehetőségét e-mailben azoknak a tagoknak, akiket ő maga (Márk bármiféle tudta vagy beleegyezése nélkül) érdemesnek talált erre. Még Radnai is csak abból a bizonyos e-mailből értesült erről, valamint arról is, hogy mostantól ő a felelős a teendőket tartalmazó Excel-tábla naprakészen tartásában és a feladatok delegálásában. Megesküdött volna rá, hogy a szóban forgó Excel-tábla fél órával azelőtt még nem is létezett, ahogy az a lista sem, amely az összes elképzelhető feladatot tartalmazta és Péter külön küldte át Márknak. Egyébként a szomszédos szobából.
Márk rosszkedvűen csapta le a laptopja tetejét, csak azért, hogy két másodperccel később újra felnyithassa. Sajnos túl sok dolga volt ahhoz, hogy ennél hosszabb elégedetlenkedést engedélyezzen magának. Azért puszta véletlenségből Gréta kapta a kevésbé kedvelt feladatok többségét… Kicsinyes elégtétel volt ez, de így jár Péter, ha Márk akaratát teljes mértékben figyelmen kívül hagyja.
Az már igazán más kérdés volt, hogy az idősebb férfi láthatóan nem értett - vagy nem akart érteni - az ilyesmi, apró jelekből. Az sem foglalkoztatta őt különösebben, hogy ki melyik feladatot kapta, amíg mindenki elvégezte a munkát legjobb tudása szerint.
Természetesen Péter szerint a “legjobb tudás” egybeesett a “tökéletes” fogalmával. Mindenki szerencséjére a férfi különös érzékkel választotta ki a legmegbízhatóbb tagokat és vonta be őket jobban a párt teendőibe, így az addig csupán néhány fős csapatuk kibővítése végül - Márk minden morgása ellenére - jól sült el.
2024. június 9.
- Huszonkilenc… huszon-kibaszott-kilenc! - Nagy Ervin mély hangjától szinte megremegtek a Tisza újdonsült irodájának falai.
A közösségi térbe délelőtt két nagyobb kanapét cipelt be néhány lelkes párttag, hogy legyen hova ülniük az EP-választás esti eredményváróján. Az egyelőre makulátlanul tiszta padlószőnyegen több tíz kartondoboz várta, hogy tartalmuk kipakolásra kerüljön; a miniatűr konyha a párt közös kávégépén és néhány széken kívül még üres volt. Összességében a Tisza által frissen kibérelt irodahelyiség pont úgy nézett ki, mint aminek a bérbeadási szerződésén meg sem száradt még a tinta.
- Huszonkilenc százalék? - kapta fel a fejét Márk.
Az alelnök az egyik kanapén üldögélt két kollégája között, és miután rájött, hogy kifejezetten idegbeteggé vált a részeredményeket mutató oldal folyamatos frissítésétől, helyette a közösségi felületek pörgetésével igyekezett lekötni a figyelmét. Nem sok sikerrel, ugyanis azok sem szóltak az EP-választáson kívül semmi másról.
- Ez már biztos?
- Huszonkilenc - erősítette meg Péter, magához képest szokatlanul halk hangon.
A szőke a szoba közepén álldogálva bámulta a kezében tartott telefonját, feltehetően a végeredményt szuggerálta a képernyőn, mintha attól félne, hogy az eltűnik, ha egy pillanatra is elnéz róla.
Márk hitetlenül meredt maga elé, miközben körülötte a párttagok heves éljenzésbe kezdtek. Néhányan ugráltak örömükben, páran telefonálni kezdtek, Ervin már az ünnepi pezsgő kibontásán ügyködött, és voltak olyanok is, akik egyszerűen zokogni kezdtek a boldogságtól.
Márk viszont ugyanúgy ült a kanapén, mint előtte. A teste meg sem moccant, de a tekintete ösztönösen Péterét kereste, maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Talán mélyen belül pontosan tisztában volt vele, hogy egyedül Magyar Péter az, aki hasonlóan érezheti most magát, mint ő. Márk természetesen jól tudta, hogy ezért a hihetetlen eredményért nem csak ők ketten küzdöttek. Rengetegen dolgoztak a párt sikeres szerepléséért a választáson, és persze vitathatatlanul a szavazóké volt a legnagyobb érdem. Ez nem is volt kérdés. De az is tagadhatatlan volt, hogy Péter és Márk voltak azok, akik a legelejétől kezdve, éjt nappallá téve, szívükkel-lelkükkel, minden szükséges áldozatot gondolkodás nélkül meghozva dolgoztak, talán mindenki közül a legkeményebben az utóbbi néhány hónapban. És most itt volt az első igazi, mézédes gyümölcse a munkájuknak.
Amikor Péter szürkéskék, enyhén fátyolos szemébe nézett, Márk úgy érezte, a bensője hirtelen lángra kapott. Nem tudta visszafogni széles, őszinte vigyorát, ami úgy terült szét az arcán, mintha hónapok óta erre a pillanatra tartogatta volna. A büszkeség elemi erővel áradt szét minden porcikájában, átjárta gondolatait, és véglegesen kiszorította belőle az elmúlt órák - vagy talán az elmúlt hetek - feszültségét és bizonytalanságát. A döbbenet helyét egy egészen mély, felszabadító eufória vette át. Percről percre valóságosabbnak tűnt, hogy megcsinálták, tényleg megcsinálták, az ő közösségük kezének munkája ez a csodálatos huszonkilenc százalék, aminek Márk úgy örült, mint talán még soha semmi másnak előtte. A siker súlya hirtelen mindent a helyére billentett: az éjszakába nyúló megbeszélések, a véget nem érő viták és veszekedések, a kiborító álmatlanság, a végeláthatatlan munka, minden szorító kétely és minden fájdalmas áldozat értelmet nyert.
És amikor a következő pillanatban Péter kissé félszegen, de őszinte örömmel viszonozta a mosolyát, Márk végleg rádöbbent, hogy már semmi pénzért nem költözne külföldre. Maradni akart, jobban, mint előtte bármikor.